Jó paraszt szokás szerint...

Ha már az előző írásomban szerepelt a jelenlegi tudásom származtatása (nagyapám) akkor térjünk ki erre egy kicsit bővebben. A régi "parasztvilágban" a legtöbb háznál műveltek borszőlőt. Az akkori (leegyszerűsített) borkészítési eljárás azonban sokban különbözött a maitól. Vegyük hát ezt górcső alá. (Itt kell leszögeznem, hogy én az egyszerű alföldi ember 60 évvel ezelőtti borkészítését mutatom be, nem pedig a "tanult" borászét.)

A szőlőt fejművelésben művelték, rövidcsapos metszéssel. Egy tőkén mindig hagytak 3-4 (esetenként akár 5) termőcsapot, és ugyan ennyi ugarcsapot.

(Balról jobbra: egyrügyes, kétrügyes metszés ugarcsappal (a szaggatott vonal a következő évi hajtásokat jelzi, a rövid folytonos a metszés helyét))

Takarás, nyitás, trágyázás:

A tőkéket minden évben takarták, de a népi beszéd szerint nem a fagy miatt, hanem az ónos eső miatt. Ugyanis ha az ónos eső ráfagyott a rügyekre, majd néhány órán át rajta maradt, a szem "bevakult". A takarással az alsó rügyeket meg tudták ettől a jelenségtől óvni.
Másik fő szempontja a trágyázás volt. Minden évben trágyáztak, kétféle módon. Egyik évben a betakart szőlők közötti (a takarás miatt kialakult) barázdába szórtak közvetlenül a takarás után trágyát, melyet a téli hó tavaszi olvadása során mélyebbre mosott. Tavasszal erre a trágyára nyitottak, így a föld alá került, jöhetett ide a vetemény. (Előszeretettel ültettek konyhanövényeket a szőlősorokba, illetve a szőlőföldek végébe. Répát, zöldséget, hagymát, a föld végébe tököt. Az itt termett tökök közül nem volt ritka az 50-60 kilós sem!)
A következő évben már nem a barázdába, hanem a betakarás előtt, a szőlők tövéhez szórtak trágyát, majd csak ez után takarták be azt. Tavaszra ez kiválóan megért. Két évente így váltogatták a trágyázás módját, de nem volt soha olyan év, amikor ne trágyáztak volna. Persze ezzel mindig csak nyertek, hiszen az állatok után is el tudták takarítani a trágyát, és a szőlő (illetve a vetemény) is gazdagabb termést nyújtott.


Permetezés:

Ez egy kritikus pont volt a régi paraszti világban. Májusban kezdtek el permetezni, majd ezt követően 8 naponta permeteztek. Aki már a 8. napon nem tudott ismét megpermetezni, gyakran panaszkodott a kevés idejére. Persze abban az időben nem a ma kapható "modern" vegyszerekkel történt a permetezés, hanem egyszerű kékkővel. Erre még később részletesen kitérünk. A 8 naponkénti permetezést májustól egészen Péter-Pálig végezték. (június vége) Nálunk ekkor van a búcsú is, így mindig tudták hogy mikor kell abbahagyni a permetezést attól függetlenül, hogy tisztában voltak-e a dátummal.


Szüret:

A szüretelés mindig közösségi munka volt. A család, az ismerősök összegyűltek, minden alkalommal a hagyományos birkapörkölt mellett ünnepelték munkájukat. Persze egy kis bor mindig lecsúszott az ebéd után.
A fehér bort (amit zöld-fehér néven neveztek) többnyire Mézes, Dinka, illetve Szlanka fajtákból készítették. Szlankát mindig keverni kellett valami más szőlő mustjával, mert jó évben is csak 14 fokos mustot sikerült belőle nyerni. Ezeket a cefréket soha nem áztatták, préselés után mindig ment a hordóba a nedű. A préseléssel is óvatosan bántak, hiszen a törkölyt felhasználták később pálinka főzésre. (Ősszel leásott kútgyűrűbe összegyűjtötték, a seprűt ráöntötték, letakarták fóliával, majd földet szórtak rá, egy kis dombot kialakítva ezzel. Mikor tavasszal a hó elolvadt, a víz lefolyt róla, előásták, és mehetett a pálinkafőzdébe.)
A vörösbort (fukszosként emlegették) mustját érdekes módon csak egy napig hagyták a törkölyön. Leggyakoribb alapanyaga az oportó (kékoportó, vagyis portugieser), és a kadarka volt. A történetek szerint annyira erős volt a lé színe, hogy elég volt egy napig áztatni. Ha kézzel zúzták a szemeket, akkor a kezeket így is vörösre festette. Egy nap után ez is mehetett a présbe, majd a hordóba.


A hordóban lévő mustot nem töltötték tele, viszont nem is zárták le a hordót. Felállították, és hagyták, a forrás hadd hozza fel a hordó tetejére a benne maradt növényi részeket. Miután a zajos forrás befejeződött, a hordókat feltöltötték, és fejjel lefelé rátették a hordó nyílására a végdugót. (végdugó, aminek a helyére a csapot ütik be, a másik pedig a szájdugó) Ezzel a még képződő gázok ki tudtak jutni a hordóból. (A kotyogót még csak hírről sem ismerték, nagyapám a mai napig nem tudja pontosan, mi az.) Ha a csendes forrás is befejeződött, beütötték a végdugót, és hasára fordították a hordót. Egész decemberig hozzá sem nyúltak. Az első fejtés ekkor, a második pedig rá következően 1-1,5 hónapra történt.
Ha a bort el akarták adni, nem volt gondjuk ezzel. Voltak mustátvételek. Ilyenkor az előre meghirdetett napokon összegyűlt a falu apraja nagyja a maga mustjával (persze csak egy részével, mindenki gondolt a saját fogyasztására is) és a hordókat az átvevőhelyekre gurították, ahol rövid fokolás után az értékének megfelelő pénzt kapták. Érdekes, hogy már akkor is jóval keresettebb volt a fehér bor, mert annak a mustját, még ha alacsonyabb cukorfokkal rendelkezett is mint egy másik vörös, magasabb áron vették át.
A bor palackozása a paraszti világban fel sem merült, mire a következő szüretnek eljött az ideje, az előző évi termés elfogyott. (pedig volt, hogy 60 hektoliter mustjuk lett)

Egyenlőre ennyi, hamarosan folyt.köv.

(A fenti fotók mint családi képek, kérem ezt figyelembe venni további használat előtt.)